Isten szolgája, Ferenc, termetre alacsony, lélekben alázatos, hivatásában kicsi, egy darabka földet hasított ki magának és övéinek a világból, mivelhogy csak úgy szolgálhatott Krisztusnak, ha volt valamije a világon. Bizonyára nem isteni rendelés nélkül történt, hogy időtlen idők óta Portiunculának nevezték azt a helyet, mely azok osztályrészéül volt kiszemelve, akik a világból semmit sem akartak magukénak mondani.
Ezen a helyen egy kicsiny temploma állott a Boldogságos Szűznek, aki alázatosságával kiérdemelte, hogy szent Fia után feje legyen az összes szenteknek. Itt vette kezdetét a Kisebb Testvérek Rendje és nemes alkotmánya, mint egy szilárd alapra épített ház, itt nőtt naggyá és terebélyesedett ki. A szent minden másnál jobban szerette ezt a helyet, és a testvéreknek is megparancsolta, hogy különleges szeretettel ragaszkodjanak hozzá; azt akarta, hogy mindig úgy tekintsenek rá, mint alázatosság és fölséges szegénység dolgában a Rend tükrére. Ugyanezért tulajdonjogát másoknak engedte át, s magának és övéinek egyedül a használati jogot tartotta meg.
Itt minden tekintetben a legszigorúbb fegyelem uralkodott: a hallgatásban és munkavégzésben csakúgy, mint a szerzetesi élet egyéb vonatkozásaiban. Másnak, mint különösen kipróbált testvéreknek, tilos volt a belépés; ezeket a világ legkülönbözőbb tájairól az igazán erényes és minden szempontból tökéletes szerzetesek közül gyűjtötte maga köré a szent. Világi személyeknek teljességgel tilos volt belépniük. Nem akarta ugyanis, hogy az ott élő testvérek, akiknek korlátolt volt a száma, világi emberek ügyes-bajos dolgainak feszegetésére hegyezzék fülüket, és a mennyei dolgokról való elmélkedés elhanyagolásával a földiekről való fecsegésre csábuljanak. Ugyanezért tilos volt bárkinek hiábavaló szót mondania, vagy mások üres mondását ismételnie. Ha valaki mégis beleesett ebbe a hibába, az szigorú büntetésben részesült, és így a maga kárán tanulta meg, hogy a jövőben óvakodjék ilyen hibától. Az ott élő testvérek éjjel-nappal, megszakítás nélkül az isteni dicséret zengedezésével foglalatoskodtak, és az életszentség csodálatos illatát terjesztve angyali életet éltek.
És méltán! Mert régi emberek állítása szerint ezt a helyet más néven Angyalos Boldogasszony egyházának is hívták. A szent atya állítása szerint Isten kinyilatkoztatta neki, hogy a Szent Szűz a tiszteletére világszerte épült templomok közül ezt különlegesen szereti; ez okból maga a szent is minden másnál jobban szerette.
Isten szolgája a szerény, szívben alázatos és foglalatosságokban az alacsonyabbakat kedvelő Ferenc, míg e világban élt, saját maga és övéi számára kis részt (Portiunculát) választott csupán ebből a világból, és ezt is csak azért tette, hogy Krisztusnak tudjon szolgálni. Talán isteni sugallatra nevezték már korábban is ezt a helyet „Portiunculának", vagyis kicsiny területnek, hiszen azoknak lett menedéke, akik e világból semmit sem akartak birtokolni. Ezen a kis földterületen állt egy kis templom, melyet a Boldogságos Szűz tiszteletére építettek, aki nagy alázatosságával kiérdemelte, hogy Szent Fia után ő is az összes szentek koronája lehessen. Itt vette kezdetét a Kisebb Testvérek Rendje, mely biztos alapokra épülve, hatalmas, nemes szellemi épületté fejlődött. Szent Ferenc atyánk ezt a helyet mindennél jobban szerette, és megparancsolta a testvéreknek, hogy különös áhítattal viseltessenek iránta és azt akarta, hogy ez a hely az alázatosság, a legteljesebb szegénység tekintetében mintakép és tükör legyen a többiek előtt, ezért még a birtoklási jogot is másnak adta, magának és övéinek csak a használati jogot tartotta meg. Azok a testvérek, akik itt laktak, éjjel és nappal Isten dicséretében éltek és az angyali élet csodálatos illatát árasztották. Szent Ferenc jól tudta ugyan, hogy a mennyország a földkerekség bármely pontján fellelhető, s hogy az isteni kegyelem mindenütt egyformán kijár a választottaknak, mégis úgy tapasztalta, hogy a Sancta Maria in Portiuncula temploma kegyelemmel teljesebb és a magasabbrendű szellemektől sűrűbben látogatott hely. Ezért gyakran mondogatta a testvéreknek: „Vigyázzatok rá, fiaim, hogy sose hagyjátok el ezt a helyet. Ha az egyik oldalon kiűznek benneteket, jöjjetek vissza a másikon, mert valóban szent ez a hely, Isten lakóhelye. Mikor még kevesen voltunk, itt sokasította meg számunkat a Magasságbeli, bölcsességének fényével itt világosította meg szegény szolgáinak szívét, szeretetének tüzével itt gyújtotta lángra akaratunkat. Aki itt buzgó szívvel imádkozik, az minden bizonnyal megkapja, amit kér, de aki vétkezik, az súlyosabban is bűnhődik. Azért, fiacskáim, mindig nagy tiszteletben tartsátok e helyet, és a túláradó öröm hangos szavával szívetek mélyéből magasztaljátok az Istent.
Így mikor Szent Ferenc a Sancta Maria de Portiunculánál tartott e egyetemes káptalanon volt, amit gyékényes káptalannak neveztek, és amelyen ötezer testvér vett részt, számos bölcs és tudományban jártas testvér kérte a bíboros urat, a későbbi Gergely pápát, aki jelen volt a káptalanon, hogy beszélje rá Szent Ferencet: kövesse az említett bölcs testvérek tanácsát, és hagyja, hogy egyszer-egyszer ők vezessék. Idézték Szent Benedek, Szent Ágoston és Szent Bernát reguláját is, amelyek tanítják, hogyan lehet így vagy úgy rendezetten élni. Szent Ferenc, miután meghallgatta a bíboros úr erre vonatkozó intelmeit, kézen fogta, a káptalanon összegyűlt testvérekhez vezette, és így szólt a testvérekhez: "Testvéreim! Testvéreim! Isten hívott engem az egyszerűség útján, és ő mutatta meg nekem az egyszerűség útját. Nem akarom, hogy bármiféle regulát is emlegessetek nekem, sem Szent Ágostonét, sem Szent Bernátét, sem Szent Benedekét. Azt mondta az Úr, azt akarta, hogy én egy új bolond legyek a világban; és nem akart benneteket más úton vezetni, mint az effajta tudás útján, de tudományotok és bölcsességtek miatt az Isten meg fog benneteket szégyeníteni. Bízom azonban az Úr büntető szolgáiban, hogy általuk az Úr meg fog benneteket büntetni, és szégyenetekben visszatértek majd korábbi állapototokba, akár akartok, akár nem." A bíboros elképedt, nem felelt semmit, és minden testvért félelem fogott el.
Isten szentje, miután egészen új életmódot alakított ki magának, és az említett templom restaurálását befejezte, Assisi környékének más tájára húzódott át, és ott megint egy elhagyatott, félig-meddig romokban heverő templom helyreállításába kezdett. Most is megingathatatlan kitartással dolgozott, és nem nyugodott addig, amíg ezt a munkáját is szerencsésen be nem fejezte.
Utána megint továbbment. Ezúttal a Porciunkulának nevezett helyen állapodott meg, ahol Isten anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának tiszteletére emeltek templomot a régiek, de most teljesen elhagyottan és gondozatlanul állott. Isten szentje, aki egyébként is nagy tisztelettel viseltetett a minden Jóság Anyja iránt, mély megindulással szemlélte a pusztulást, és habozás nélkül oda tette át lakását. Mire ezt a templomot is rendbe hozta, megtérésének már harmadik esztendejében járt.
Ebben az időben még remeteruhát viselt, derekát bőrövvel kötötte át, kezében botot hordott, s lábára sarut húzott.
Történt azonban egy napon, hogy az említett templomban éppen azt az evangéliumi szakaszt olvasták fel, melyben az Úr szétküldötte tanítványait prédikálni. Isten szentje, aki szintén jelen volt a szentmisén, megértette ugyan az evangélium szavait, a mise végeztével mégis odajárult a pap elé, és könyörögve kérte, magyarázza meg neki részletesebben a hallottakat. Ez készséggel hajlott kérésére. Szent Ferenc pedig, mikor meghallotta, hogy Krisztus tanítványainak sem aranyat, sem ezüstöt, sem pénzt nem szabad maguknál tartaniuk; az útra sem erszényt, sem tarisznyát, sem kenyeret, sem botot nem szabad magukkal vinniük; sem sarut, sem két köntöst, nem szabad viselniük, hanem szüntelenül az Isten országát és bűnbánatot kell hirdetniük, tüstént felujjongott a Szentlélekben: "Ez az, amit én akarok, ez az, amit én keresek, ez az, amit teljes szívemből tenni kívánok!
A szent atya túláradó örömmel mindjárt hozzálátott a hallottak megvalósításához. Egy percnyi késedelmet nem tűrt, csakhogy minél előbb tettel is megvalósítsa azt, amit az imént füllel hallott. Ezért lábáról haladéktalanul leoldotta a sarut, kezéből eldobta a botot, és beérte egyetlen köntössel, melyet bőröv helyett kötéllel szorított össze. Ettől az időtől kezdve a kereszt képével jelölte meg köntösét, hogy annak erejével a sátán minden kísértését messze űzze magától; ezenfelül a lehető legdurvább anyagból készíttette, hogy benne megfeszítse testét a vétkekkel és kívánságokkal, s végül a legszegényesebb kivitelben, olyanban, melyet a világnak eszébe sem jut megkívánni.
Egyébként minden mást is, amit csak hallott, nagy gondossággal és áhítatos odaadással igyekezett megvalósítani.
Mert ő nem süket hallgatója volt az Evangéliumnak, hanem, amit csak hallott, mindent pontosan az emlékezetébe vésett, és lehetőleg betű szerint meg is valósított.
Egy másik alkalommal, míg a Sancta Maria de Portiuncula templománál tartózkodott, egy szegény kis özvegyasszony, akinek két fia volt a testvérek rendjében, odajött, hogy valami alamizsnát kérjen Szent Ferenctől, főként azért, mert abban az évben nem volt miből megélnie. Szent Ferenc megkérdezte Catani Péter testvért, aki akkor a minister generalis volt: "Van-e valamink, amit anyánknak adhatnánk?" Mert azt szokta mondani, hogy mindegyik testvér anyja az övé is, és a rend minden testvérének is anyja. Péter testvér ezt válaszolta: "A házban nincs semmink, amit neki adhatnánk, főleg mert olyan alamizsnát akarhat, amiből testi szükségleteit fedezni tudja. Egyedül a templomban van egy Újszövetségünk, melyből felolvassuk az olvasmányokat a reggeli zsolozsmán." Abban az időben ugyanis még nem voltak breviáriumaik a testvéreknek, de még csak zsoltároskönyvük sem. Ezt mondta hát neki Szent Ferenc: "Add oda anyánknak az Újszövetséget, hogy szükségleteinek fedezésére eladja. Meg vagyok róla győződve, hogy ez jobban tetszik majd az Úrnak és Boldogságos Szűz Anyjának, mintha felolvasnátok belőle." Így tehát neki adta.
Egyszer nyáron, amikor Szent Ferenc ugyancsak azon a helyen (ti. a Portiunculánál) volt, és a leghátsó cellában lakott a kert sövénye mellett, a ház mögött, ahol halála után Rajnér testvér, a kertész élt, történt, hogy egy napon, amikor kijött a cellácskából, a házikó mellett álló fügefa ágán, elérhető közelségben, egy tücsköt pillantott meg. Kezét odanyújtva ezt mondta neki: "Gyere ide, tücsök nővérem!" Az rögtön az ujjára szállt, Szent Ferenc pedig a másik kezével simogatni kezdte, mondván: "Énekelj, tücsök nővérem!" A tücsök azonnal engedelmeskedett és rázendített. Ez nagy vigasztalására szolgált Szent Ferencnek, és dicsérte Istent. Egy jó órán keresztül kezében tartotta, aztán visszatette a fügefa ágára, ahonnét elvette. Ilyenformán nyolc napon keresztül, amikor kijött a cellából, mindig ugyanott találta. Mindennap kezébe vette, és mihelyt azt mondta neki, hogy énekeljen, a simogatásra a tücsök ciripelt. Nyolc nap után így szólt kísérőihez: "Bocsássuk szabadon tücsök nővérünket, hadd menjen, amerre kedve tartja; elég ideig vigasztalt bennünket, és testünk ebben hiú dicsőséget találhat." Amint szabadon engedték, a tücsök rögtön eltűnt, és többé nem mutatkozott ott. Társai nagyon csodálkoztak rajta, hogy ilyen engedelmes és szelíd volt iránta. Szent Ferenc ugyanis annyira örült a teremtményeknek a Teremtő iránti szeretetből, hogy az Úr, testének és lelkének vigasztalására, az emberek számára vad állatokat megszelídítette neki.
Egy káptalan idején történt, amelynek megtartása akkor volt esedékes - káptalan ugyanis abban az időben minden évben szokott lenni a Sancta Maria de Portiunculánál. Assisi népe látta, hogy a testvérek száma Isten kegyelméből megsokasodott, és napról napra növekszik, s hogy főleg, mikor mindnyájan összejönnek oda káptalanra, nincsen, csak szegényes, kicsi és szalmával fedett kunyhójuk, amelynek falai vesszőfonadékból és sárból voltak építve, ahogy először csinálták a testvérek, mikor ott megtelepedtek. Miután általános gyűlést tartottak, néhány napon belül sietve és nagy jó szándékkal kövekből és mészkőből falazott nagy házat emeltek, Szent Ferenc beleegyezése nélkül, távollétében.
Mikor Szent Ferenc visszatért egy tartományból, eljött a káptalanra, és meglátta az ott épített házat, meglepődött rajta. Fontolóra véve, hogy ennek a háznak mintájára a testvérek azokon a helyeken, ahol megtelepedtek vagy meg fognak telepedni, nagy kőházakat építenek vagy építtetnek, legfőképpen pedig mivel azt akarta, hogy ez a hely legyen a testvérek minden házának példája és mintaképe, mielőtt véget ért a káptalan, fogta magát, fölment a ház tetejére, megparancsolta a testvéreknek, hogy ők is jöjjenek föl, és velük együtt kezdte a földre dobálni a zsindelyeket, amelyekkel be volt födve, azzal a szándékkal, hogy lerombolja a házat. Néhány assisi katona és mások, akik a város kommunájának részéről voltak ott, hogy a helyet őrizzék a világiaktól és idegenektől, akik a testvérek lakhelyén kívül igen nagy számban sereglettek össze mindenünnen, hogy lássák a káptalant, látva, hogy Szent Ferenc és a többiek le akarják rombolni a házat, tüstént odamentek hozzájuk, és így szóltak Szent Ferenchez: "Testvér, ez a ház Assisi kommunájáé, és mi a kommuna megbízásából vagyunk itt. Ezért azt mondjuk neked, hogy ne rombold le a házunkat." Szent Ferenc ezt válaszolta nekik: "Ha a tietek, nem nyúlok hozzá." Rögtön le is jött a tetőről és a többi testvér is, aki vele együtt ment föl. Ezért aztán Assisi városának népe hosszú időn át minden esztendőben határozatot hozott, hogy bárki lesz is podesztájuk, ha a szükség úgy hozza, kötelessége a házat befödetni és javíttatni.
Made with
Web Design Program